TALÁNYOK
( Boldogság keresés)
Múlnak egyre múlnak a napok. Az órák egybefolynak, suhannak tova, néha" PÁ"- t intenek.A szürke semmiség dereng. Mi történt? Megöregedtem? Nem ez nem elhihető.Valami földöntúlinak véltem mindég is az öregedést.Valami elenyészni induló,s az utolsó percben visszapillantó csodának.
Nem, mégsem lehet az....hihetetlen....
Most amikor visszapillantok fiatal éveim útvesztőjében, fényes és sötét pontok váltakoznak,mintha
egy óriás agytekervényében keringenék, ahol az ingerlések és gátlások váltogatják egymást.
Mozartnak, Zolának,Vergiliusnak érzem magam--s egy perc töredéke után koldust, földönfutót látok.
Egy szerencsétlen,elkésett egyént, aki a talányok szürke hétköznapjain bolyong.
Mit keres? kérdem
Ó! S végigborzadva,..de mégis ráismerek egykori önmagamra.Tündérként képzeltem, álomvilágnak
egykor az életemet,-s ezzé lett tán?
Mert bármily lehetetlen is,bolyongtam én oly lírikus magasságokban, ahová földi ember tán el sem ér soha..Csodával határosak voltak az én elképzeléseim,s ezeket valónak, sőt természetesnek vettem.
Szerettem tudni,s jól esett a gondolat, ha ott tudtam magam valahol a magaslaton.
S hogy volt mégis ez? O,igazán régen volt már.
Most,hogy végig gondolom ifjú életem,egy kis szorongás fog el.Miért, miért múlt el minden, miért
maradt csak egy emlék.
"Emlék",micsoda bűvös szó.
"Emlék" mi minden fér el e kis tömör betűsorban:öröm,bánat,szerelem.....egy egész élet.
Ölemben ejtett kézzel,szemem a semmibe réved,messzi-messzi múltba tekint.Köröttem forró nyári szél táncot járva andalog.A vadrózsa bokor kacéran meredez a magasba,s illatát ontsa a nagy természetnek.Ezernyi apró bogár cirpel,s a méhecskék szorgosan szállnak virágról virágra
Nyár van.Vidámság,kacaj.Fiatal a nagy természet.A fák,a virágok,a bokrok...minden...minden.S én irigykedve szemlélem most mindent, ami szép és fiatal,ami csodás és elragadó,ami friss és zamatos.
Ifjúságomban menekülök,lelkileg visszapillantok abban a házban,ahol kora ifjúságomat töltöttem.
Oda,ahol annyi de annyi vidám kacaj rezegtette meg a levegőt.Nem, már nem is bánom, hogy úgy volt minden, ahogy volt.
Szép volt minden! Csodálatos!
S én szeretném a vágyakat,az elragadó szürkületeket,az értelmetlen homályt,a...és mindent elé varázsolni.Kinyújtom kezemet...hol van, hol van az már?..
Hol vannak azok az emberek,azok a szokások?
Hol van az akkori"szép"? Gondolataim zsákutcában értek, nincs, nincs már kiút.Egy megmagyarázhatatlan akadály tornyosul elém.
Mit akarsz földi ember? Csodát?
Nem,zokogom kétségbe esetten....nem akarok csodát,a múltamat akarom..A múltamat, amit saját magam éltem át.Azt, csupán azt akarom.
Ilyenkor összerezzenek. Mi volt ez,pszihópátiás tévelygés,téveszme? Jaj-Nem,,nem,nem akarom,a távolság sok bajt mosott el,és jaj most azokat nem bírnám elviselni.
Álmok jöjjetek,vetítsétek elém a múltat,akarom, akarom,hogy lássam, újra lássam.Nem élni akarom,csak gyönyörködni .Gyönyörködni a szépben,az örömökben,a bánatban,amely asszonnyá, öreggé edzett.
Nem, már nem is bánom,hogy keserűség is vegyült életemben.Jó volt az úgy.Ó, de hol van az már? Hol van ?
Akkoriban, amikor leérettségiztem,számomra e világ nem volt más, mint a csodák és lehetőségek tündérkertje.Magamat királynőnek képzeltem benne, azt hittem, hogy mindent de abszalut mindent el lehet érni.Sőt! Mi az hogy nehézség,ilyet nem ismertem.Azt hittem körülöttem minden csupa mézeskalács palota, amit könnyen meglehet hódítani
Az oszi állandóan az élet nehézségeiről papolt nekünk,Vigyázzatok! az élet egy olyan valami, amit ti még itt az iskola padjaiban nem próbáltatok.Az élet " út",út,amelyben,ha beleállsz,menni kell előre,s csak tőled függ, hogy a boldogság,vagy az örök boldogtalanság felé vezet-e utad.
Én akkoriban egy kézlegyintéssel feleltem ezekre az intő szavakra."Papol az öreg"--mondtuk egymásnak."Hadd,hogy mondjon,"
Emlékszem a kicsengetésre,amolyan ünnep volt számunkra, ahol csak az volt a lényeg,hogy minél csinosabb rucit húzzunk magunkra.
"Kapuról" beszéltek nekünk.Kapuról,mely gyermekkorunkat csukja be, s meg nyissa számunkra az ifjúi,s majd a későbbi élet rögös útjait.Őszintén szólva, én akkor semmi de semmi kapunyítást nem észleltem.Egy óriási duma után, amit a diri mondott, következett a legünnepeltebb rész,a virágok
és ajándékok átadása.Ötven szál szegfűt szorítottam magamhoz s büszke öntudatom most talán a csúcsokra hágott bennem,Valahogy úgy éreztem, hogy nem volt hiábavaló a négy év.Nem, ez a nap kárpótol mindent.
Gőgöm,mely akkor már uralkodott bennem, most ezúttal csak még nagyobbodott.Szerettem volna világgá kürtölni: Emberek itt vagyok..íme átléptem a kaput...közétek tartozom.Jöhet már az a nagybetűs ÉLET,én megbirkózom vele.Na hát!
Barátnőim is ehhez hasonlót érezhettek,mert ünnepély után Zsuzsi hozzám lépett,s ezt súgta nekem:
Na mit szólsz,az öreg szavai beváltak, szerinted?
Hagyd, intettem le, úgy itt hagyjuk ezt a város, de úgy.Végre!
Érzed? Mond Zsuzsi érzed, hogy mégis, mégis nagyok lettünk?
Az ünnepség lezajlása után haza érkeztünk.Egy megmagyarázhatatlan érzés kavargott bennem.
Mégis, lenne valami alapja az oszi szavának? Már már szégyeltém, hogy mindég rábólintottunk.
Szerettem volna kikiáltani mindenki előtt: "Lányok és fiúk, rosszul ítélkeztünk, igazán az élet nyílt meg előttünk"
De mi ez, semmi küzdés, semmi harc? Mert igen, bármilyen lehetetlen is én már az első pillanatban megakartam kezdeni a harcot, ha már az ÉLETBE léptem.( Ekkor, még nem tudtam, hogy lesz részem belőle)
Először is azzal kezdem, hogy megmutatom mindenkinek, én igenis nagy vagyok.Gondolkod-
tam és fentem a fogam, igen először is Öcsit fogom megfékezni.Mi az hogy még mindig úgy kezel
engem mintha vele volnék egykorú. Igen is kifogom jelenteni, hogy én ezután "nagykorú" vagyok és engemet is úgy kell tisztelni, mint szüleinket. Először is: nem pofáz vissza, amit én mondok az szent előtte (erre kissé elnevettem magam, na azt várhatom), de erős elhatározásom nem ismert határt. Igenis úgy lesz! Ha még egyszer nekem jön, mint egy "vak ökör" felpofozom, de úgy istenigazából.
Igen de ha majd bőg és beárul apának? Nembaj, egészen bizonyos, hogy ezután már ők is nekem adnak igazat.
Ebben a pillanatban Öcsi beszáguld az ajtón,egyenest nekem rohan és meglök. "Hallod, gyere
judózzunk"-- megtanítalak rá. Én ekkor egy pulykakakas mérgével rontottam rá.Tenyerem óriásit csattant az arcán.
.Mit gondolsz te?
Azt hiszed kölyök vagyok? Vedd tudomásul, hogy ezután már én is felnőtt vagyok.
Öcsinek mit sem használtak a fenyegető szavak, alaposan megbokszolt jobbról -balról,s aztán panaszra ment a mamához.
Ő kezdte! - szipogta, Ő s rám mutatott,felém meresztve könnyes szemeit.
Én próbáltam kimagyarázkodni anyánk előtt, hogy igen is én már nagy vagyok,felnőtt, és így tovább.
Anyánk ránk nézett, s csak annyit mondott: Gyerekek vagytok ti még mindketten, na béküljetek ki.Sokáig igazságtalannak tartottam anyánk határozatát, hogy én gyerek,mint ő....nem,, nem soha!!!
Akkor délután emlékszem, bezárkóztam a szobámba, mondván, hogy olvasok és ne zavarjanak, de valójában az élet igazságtalanságain tűnődtem.
Nem ez így sehogy sem jó....valaminek jönnie kell,ami gyökeres változást hoz az életemben.
Este, amikor újból átgondoltam a délutáni sztorit, arra a megállapításra jutottam, hogy nem, mégsem ez az élet, a nagybetűs.
Ezután már csak magamban elmélkedtem az "ÉLET" viszontagságairól. Olvasmányaimban temetkezve, s a fő hős életét ruháztam elméletileg magamra.Igyekeztem példáját követni egyik, vagy másik fiatal lánynak és vártam, egyre vártam ,hogy történjen már valami.
Nem, sehogy sem akartam, hogy napjaim spontán szaladjanak el. Akartam tenni, alkotni .Nagy- .zoltam magamban az egymásután következő "semmiséget".Mindennek jelentőséget tujdonítottam,
az hívén,hogy ebből következik majd valami rendkívüli,kirobbanó dolog. Azt képzeltem magamról,
hogy én valami nagy - nagy jót,vagy legalábbis valami csodásat fogok véghez vinni,amiért majd min-
denki emlegetni fog.
Társadalom központivá szerettem volna lenni, igen, az emberek szemei előtt.Ábrándjaimban, már elértem azt hogy magam alkotta képzelt egyének királynőnek tekintsenek. De én a valóságban is
akartam ezt.
Együgyű felfogással egyes percekben szegény Öcsit hibáztattam.Ő nem képes megérteni, ő áll
az utamban.Ő...Ő nem enged kirobbanni. Aztán meg anyáék..szegények ők sem értették meg, hogy
én már felnőtt vagyok,továbbra is kislányként kezeltek.
Nem, talán mégsem ők a hibásak; akkor,akkor talán az emberek. Ők nem értenek meg engem. A
múltkor is, amikor a Hatvan utcában jártam,az öreg Móri Zsófi néni azt kérdezte tőlem:
Mondd Böske lelkem, még hány éved van a liciből?
Na tessék,hát nem tudják, hogy én már leérettségiztem ..?
Az az egyetlen érv csendesítette le, hogy öreg, meg hogy távol lakik tőlünk, honnan is tudná, hogy én már felnőtt vagyok. Különben is ő nem minden, másoktól,fiataloktól vártam az elismerést.
Egyik délután,már augusztus volt, berobog hozzám Zsuzsi.Szőke hajfürtjei dús hullámokban omlottak vállára,Elegáns nyári selyem ruha volt rajta. Lábán könnyű szandál,kezében szalmako-
sarat ingatva ő volt a frissesség és jókedv megtestesült őrangyala.Szerettem őt, mert mindig vidám volt, bármikor, bármilyen körülmények közt jókedvre hangolt.
Ezúttal kissé lehangolt, szomorkásnak tűnt.Nagy szemei szinte révetegen pihentek meg a szobám
egyik sarkában, ahol jól ápolt és féltegetett dísznövényeim álltak.Éppen azon tanakodtunk, hogy mit
is csináljunk ezen a délutánon, amikor hirtelen ezt kérdi tőlem: Mondd Böske, mi a boldogság? Egy-
álltalán mit értesz te a boldogság szó alatt?
Bambán bámultam rá. Mi történt? Ő, épp Zsuzsi kérdi tőlem, hogy mi a boldogság? hisz én
mindig őt állítottam magam elé, amikor a boldogság fogalmát próbáltam értelmezni. Másodperc
töredéke alatt vonult fel gondolat világomban ez,--na most mi lesz? Hisz én azt nem mondhatom, hogy "Te" vagy a boldogság mintaképe, hisz szemmel láthatólag ma ő is szenved.
Kacéran rándítottam egyet a fejemen egy, a homlokomon ólálkodó hajfürtöt dobva hátra. A
"boldogság"tudod az olyan fogalom,....nem a világért sem akartam felsülni előtte,hisz bármilyen
lehetetlen,ő a barátnőm sem ismert engem igazán. Büszkeségem valahogy nem engedte,hogy előtte
feltárjam meztelen valóm. Éreztem, hogy csodál, s büszke voltam rá. Boldognak éreztem magam
akkor, amikor bármilyen gondját őszintén feltárta és mindig mondogatta: Te Böske, te olyan okos vagy, tenálad az ember minden bajára talál írt.
Ja, igen! de ezúttal..Pedig milyen könnyű lett volna nekem akkor, ha őszintén beismerem előtte
"Ember, hisz én is ezt keresem"... gyere kutassunk együtt, akkor könnyebben megtaláljuk, s talán el
is érjük.
De nem! inkább érthetetlen frázisokban kezdte, olyas valamiben, amiből az derült ki, hogy száz-
százalékosan nem lehet ugyan elérni, de ha az ember küzd érte, ha dolgozni rajta, akkor a közelében férkőzhet.
Nem sokat érthetett meg ebből Zsuzsi, és hitem szerint nem is tudással gazdagodva távozott
tőlem, csak holmi filozófia...illetve frászt,holmi fecsegéssel cikornyázott üres duma teljével.
Látszólag mintha belenyugodott, s ez nekem minden volt, győzelem volt egyszóval.Közben másra
terelődött a beszélgetés, s azután sokáig szó sem esett köztünk a boldogság fogalmáról. Annál többet
foglalkoztatott engem, most már teljesen elakartam érni. Bírni akartam a bodogságot, s nagyzolva
kijelenteni: Látod Zsuzsi, látjátok emberek, ez a boldogság, ez amiben és ahogyan én élek.
Még aznap este telefonált, egyik, eléggé távoli barátnőm.Először elcsodálkoztam, de dumálni kezd-
tünk.Jaj,Delin, hihetetlen, de alig ismertem rá a hangodra,aztán még pár percig ilyen, s ehhez
hasonló üres frázisokat dobáltunk, végül meghívott hozzájuk egy bulira.
Tudod, mondta sokan leszünk,vagány zene....egyszóval csodálatos lesz. Delin különben is olyan teremtés volt, aki a kis dolgoknak is óriási jelentőséget tulajdonított.Tudott lelkendezni az egyszerű
apró kis dolgokon is. Ezúton is kitett ám magáért. Lelkemre kötötte, hogy föltétlen ott legyek Zsuzsival együtt..őt is meghívja.
Őszintén szólva engem nem lelkesített fel egyáltalán ez a buli. Máskor már előző nap kezdtem készülődni,vasaltam a ruhám, meg holmi kis igazításokat végeztem....egyszóval nagyon örültem.
Most valami nem engedett fellazulni, túl kicsinyesnek, s ezúttal nevetségesnek tartottam ezt az es-
télyt. Újabban a magányt szerettem. Álmodozni,..ez volt minden, ami kizökkentett a régi kerék-
vágásból, s a szürke hétköznapok monoton egymásutánjából.
Álmaimban mindig valami után szaladtam, valami megfoghatatlant tűztem célul és miden csöpp
eszemet,értelmem teljességét ráhangoltam az elérésére, mert, bármilyen lehetetlen is volt én el kellett
érjem, el akartam érni. Diadalra vágytam , áhítottam az elismerés teljes babérkoszorúját, egy levelével nem elégedtem meg. Habzsolni akartam a nagyot, a szent célt, az áhítatot. Mindent de
mindent akartam, amire csak azt mondhassák, ez aztán a siker.
Újabban a csendet szerettem. Ilyenkor úgy éreztem, hogy valami csodás magaslaton száguldok.
Gondolataimban burkolóztam, s azok elandalítottak, mint megannyi lágy szellő sugalata.Szerettem
azokat a helyeket, ahol, senki nincs a közelben, -- ilyenkor még fennhangon is beszéltem egy kép-
zeletbeli lénnyel, akit persze alaposan letiportam és akaratom szerint cselekedtem, egyszóval királynéskodtam fölötte. Egy ilyen ébren álmodozást szakított meg az ajtócsengő, ami kíméletlenül
beleberregett a csendben. Ugrottam ajtót nyitni, azt hittem anyuka érkezett meg, de nagymamáék voltak vidékről.
Nyakukba ugrottam és megcsókoltam őket, majd betessékeltem. Anyuka még nincsen idehaza,
de jön azonnal.Nagymama óriási kosarat szorongatott a hóna alatt. Mindég felpakolva érkezik hozzánk, nekünk gyerekeknek, illetve bocs, nekem meg Öcsinek (így kell mondjam, amióta felnőtté
váltam) hoznak mindég valami rejtélyes dolgot. A tavaly például kis nyuszit hoztak, amiért is rengeteget veszekedtem Öcsivel, hogy ki érdemel nagyobb részt belőle. Akárhogy is vesszük-így
gondolkodtam, nem lehet fele-fele, esetleg mondjuk a nyuszi háromnegyede az enyém, a maradék az Öcsié.Végül anyánk vetett véget a civakodásnak, mert egy szép napon levágta és megkészítette
ebédre.
Közben megérkezett anyuka is, boldogan üdvözölte szüleit, majd hozzáláttunk a vacsora készítés-
hez.
Nagymama szokása szerint nem fogyott ki a beszédből .Fontosnak tartott minden apró kis ese-
ményt, ami két hét óta történt a faluban ( ugyanis két hete járt nálunk ).Elmondta, hogy a kis kender-
magos, amit a városi piacon vásárolt, már ötöt tojt, hogy Kálmánné a lánnyá férjhez adta, meg hogy a múlt heti piac elmaradt, mivel a mezei kampány miatt betiltották.
Nagytata ezalatt mélyeket szívott a pipájából, hosszú füstkarikákat eregetett ki orrán, száján. Ő
nem volt beszédes típus,legalábbis nem szeretett össze-vissza fecsegni. Amikor beszélt, mindig kimért volt és akár egy szónok, hosszabb rövidebb szüneteket tartott beszéd közben, néha a jobb kezében tartott pipával gesztikulált. Most mélyen hallgatott, gondolataiban merülve. De vajon miről gondolkodik?
Szeretettem volna betekinteni a gondolatvilágában, ugyanbiza mit rejteget odabent? Hirtelen
az a gondolatom támadt, hogy ábrándozik, ahogy én szoktam.Pillanat alatt ráébredtem,-hozza hason-
lítok, amikor ilyen mélabúsan magában mélyed, de akkor is amikor beszél. Már magamelé idéztem
azt a pillanatot, amikor apu hazajön, hogy fogja majd üdvözölni és micsoda stílusos beszélgetésben
kezd, falusi parasz létére. Mert tudott ám beszélni, szóbősége volt, lehet ugyan, hogy a sok újságol-
vasás miatt, de lehet az is, hogy természeténél fogva tudott ilyen választékosan dialogizálni.
Nagymama ezalatt anyukával a konyhában ment, hallom, hogy rólam folyik a beszélgetés. Oktatja
anyámat, hogy vigyázzon rám, mert hogy a fiatal városi lányok hamar kétes társaságban keveredhetnek, ne engedjen este csatangolni.
Na tessék, gondoltam megtiltaná nekem mama a barátaimmal való minden kapcsolatot.Időközben
megjött apa és Öcsi,mindketten üdvözölték a nagyszülőket. Öcsi nadrágja térdig felhasadva, fot-
balozni volt, s ime hogy állít haza. Anyu már dorgálja is:"Mit csináltál ,hol csavarogtál,ugy-e ma adtam rád azt a nadrágot tisztán,adok én majd neked, nefélj"!
Öcsi csak szipogott s egyre hajtogatta:"Én nem csináltam semmit, én csak ott álltam..izé..Ő meg
csak oda jött és elkezdett bokszolni.
Szegénykém, micsoda ártatlanul védi magát. Mindenki tudta, hogy nem úgy volt, ismertük az ő
vérmérsékletét, de hát ha már ugyis megtörtént.Még vagy öt percig szidta anya, Öcsi meg szipogott,
de ahogy a vacsorához ültünk ő is elhallgatott.
Már a vacsoránál elhatároztam, hogy nem fogok elmenni Delinhez, majd nagymamáékra hivatkozom. Aztán vacsora után megjött Zsuzsi, s rábiztatott, hogy csak menjek el. Át mentünk a szobámba, s kinn újra rám terelődött a szó.
Az öregek szapulták alaposan szüleimet, hogy ilyenkor engednek engem csatangolni.
"Mi lesz belőle, jaj teremtő Isten"! -sipította nagyanyám.
Közben én is elkészültem. A sárga ruhámat vettem fel, barna lakkcipővel, mivel Zsuzsi is így
öltözött, hadd legyünk egyformák.A ruhákat a kicsengetésre varrattuk, még most is látom barát-
nőim irigykedő szemeit, ahogyan minket figyeltek. Persze nekem különösen jólesett a bámulat,
minthogy mindig is imádom, ha valaki rendkívülit vesz észre rajtam.
Ahogy leszálltunk az autóbuszról, már látni lehetett Delinék kivilágított lakását. Hatalmas négy-
szobás magánlakás volt. Gyönyörű látkép, ahogyan a fenyők zöld koronája közül kiemelkedik. Az
ajtóban egy kissé megálltunk. Azt hiszem már mindenki itt van, mondtam Zsuzsinak. Nyomjad
már a csengőt, feleli - hát aztán. Delin fogadott minket, nyomban a nyakunkba ugrott, egyszóval
nagyon-nagyon boldog volt.
A lakás belül is épp olyan előkelő volt, mint kívül, a modern alacsony bútorok, még légiesebbé
varázsolták a teret. Kezdetben eléggé feszélyezett volt a hangulat, Delin és barátja szendvicseket
és likőrt szolgáltak fel. Ekkor szinte észrevétlenül halványult el a fény. Ez különösen tetszett nekem.
Egyszerre csupa lilává vált az egész szoba - majd halk, monoton dallam kezdett szólni.Előre úgy
tűnt, mintha messze, távoli hang csak egy- egy foszlányait hallanám, de ez csak érzéki csalódás volt,
mert csakhamar megpillantottam a zenegépet, ott vot szinte mögöttem egy széken.
Közben elkezdtünk csevegni,majd hirtelen táncdallam csendült fel. Táncoltunk.
Mind - mind olyan légiesnek tűnt minden. Valahogy más volt, mind eddig. Úgy éreztem, hogy testi-
leg vagyok jelen, lelkem pedig összeolvad a dal foszlányaival, száguld messze fel - fel a magasba.
Most, mintha búcsúzna tőlem. Megrettentem, mi történt ? Ekkor szerettem volna lerántani azt a lila
papírt a villanylámpáról. Gyerekek, fiatalok, hát mi ez ? Mire való ez a komédia ? Mit használ ez
nekünk, ha félhomályban, egy halk dallam monoton hangjára tapodunk ? Mi ebben az öröm ? És
hol itt a boldogság ? Ez titeket boldoggá tesz ?...Ti megelégedettek vagytok ?
De nem szóltam semmit. Éreztem pedig, hogy most mindjárt érzékeim kihagynak, testem szétesik,
s akkor, akkor jaj itt óriási tragédia lesz.
Már szinte magam előtt láttam a sok bamba arcot, a jajt, az ordítozást, a menekülést, és.....
De nem történt a világon semmi.Tangóztunk már, azt hiszem évezred óta, lábam már belezsámbult,
de jártuk, egyre csak jártuk. Ekkor a fiú hirtelen hozzám szólt, gépiesen rábólintottam, de azt kiván-
tam bárcsak hallgatna, mert nem bírtam el a zajt.
Egyszer, már nem is tudom mennyi idő múlva a dallamnak vége szakadt. Leültünk. Én magamelé
meredtem.
-- Jó volna haza menni. Csodálkoztam magamon, mi van?? Máskor átkoztam az időt, hogy úgy
repül, s most-most meg magam sem tudom mi történt.
Egy óvatlan pillanatban Zsuzsit félrevontam:
Jőssz haza?
Miért ? csodálkozott, beteg vagy ?
Igen, hazudtam neki, nem tudom, de nagyon fáj a fejem.
Hát jó, akkor... Szegénykém, pedig láttam, hogy nehezen szánja rá magát, de mégis jött, indult.
Ha Delin észrevesz, egészen biztos visszahív, vélte Zsuzsi. Lehet, s ha pedig csak úgy lelépünk, akkor meg fog haragudni. Jogosan, mivel arra gondolna, hogy nem éreztük jól magunkat nála.
Amíg így tanakodtunk, oda jöttek hozzánk a fiúk. Laci, aki velem táncolt és a Zsuzsi partnere.
Biztos észrevették, hogy menni készülünk( ?)
Zsuzsi rám pillantott...
Jó! Bolintottam, olyan arcot vágtam, ami annyit tesz, hadd, majd csak kipihenem magam hol-
nap - most maradunk.
Laci közben dumált szakadatlan, majd táncoltunk,majd ültünk,,,,,,,majd......Én nem is tudom, de
olyan monotonnak tűnt minden.
Egyszerre félni kezdtem,remegtem ,
Mi ez ? Fogamat összeszorítottam, nem, nem szabad féljek - mi történt velem ? Éreztem, jaj azt
éreztem, hogy most valaminek kell közelednie.
De nem történ sz égvilágon semmi.
Aztán vége lett. Haza mentünk. Laci elkísért,de neki is azt mondtam, "beteg vagyok", s szinte
rohantam befelé. Az ágyban kissé magamhoz tértem, és mérlegelni kezdtem a történteket.
A zene ingerelt fel ?
Nem hiszem, imádom a zenét
Szerettem volna mégis bekapcsolni a zenét, lássam hogyan reagálok rá???,de nem lehetett, anyámék
őrültnek véltek volna, vagy ami a legvalószínűbb, alaposan leszidtak volna.
Biztosan a tangófény volt az oka ? De nem, hiszem imádom a félhomályt. Álmodozásom kedves
kisegítője volt mindig.
A zaj volt talán ? Igen, a zaj volt ami ingerelt, hiszen mostanában a csendre vágytam, a csendre
és a magányra.
Még sokáig mérlegeltem az estét, s emlékszem, még félálomban is azon törtem a fejem, vajon mi volt velem,de végül elaludtam.
Jó reggelt "nagylány"! Hát ugyan bizony, hogy telt abban a "hogyismondjákban"?
Köszi, csodálatos volt---feleltem.
És hánykor érkeztél haza? nagyon soká nyugtalankodtam érted, de aztán elaludtam, mert tudod lelkem, ezek az én rossz csontjaim. Nagymama volt az érdeklődő, sejtettem is, hogy nem tud majd
miattam aludni.
" Csodálatos volt"-- mit nem adnék, ha most neki kiönthetném teljes valómat, elmondhatnám amit
éreztem ott......mindent-mindent.
Hátha tudna segíteni.? De egyszerre nevetségesnek éreztem a gondolatot, neki panaszkodjak..
Na aztán!
Nem szóltam se neki, se senkinek arról amit érzek...
Másnap és harmadnap is épp oly levert voltam. Egy hét múlva, pedig munkába álltam, egy kis
könyvtárba. Ideális foglalkozás volt számomra. Körülöttem a nagy könyvhalmaz. Most, most biz-
tosan megtalálom at élet értelmét.
El is határoztam, hogy rengeteget fogok olvasni, különösen a világirodalomból, de a magyar író-
kat sem vetem meg.
Az első napok lázasan teltek. Rakosgattuk a könyveket. Leltároztunk. Az egyedüli könyvtáros
én voltam, de volt még erre a napra két segítségem és a megyei könyvelosztóból, úgy rémlik
titkári tisztséget betöltő nő. Nagy , kövér asszonyság volt, s a megítélésem szerint kissé kevély
és olyan felülről kezelő., amolyan parancsolgató típus.
Nem, törtem ki,....nem fogom őt főnökömnek tekinteni, soha! Rettenetes volt számomra a tudat,
hogy egy egész életen át parancsolgassanak nekem. Na, azért mégis csak jobb nekem latolgattam,
mint Zsuzsinak, ott abban az irodában, ahol a főnöke mindig a sarkában van. Három napra elkészültünk a leltározással. Az asszonyság, a főnököm is visszautazott.
Magamra maradtam. Az emberek jöttek-mentek. Tetszett és őszintén örültem a munkahelyemnek.
Az emberek is tisztelet teljesen üdvözöltek. Megbecsültek, s ezt jó volt felismerni.
Közben sokat olvastam, ki-ki tekintettem az ablakon, aztán újra jöttek, kiszolgáltam őket....aztán
jött a záróra.
Egy lucskos, esős délutánon barna esőkabátban burkolózott alak lépett be a könyvtárba. Hajáról csorgott az esővíz, végig folyt az arcán. Az ajtónál megállt, talán várta, hogy a két gyereket, akik az
asztalnál álltak könyvel a kezükben kiszolgáljam.
Végre megszólalt. "Remélem nem csodálkozol, hogy ide jöttem, Zsuzsitól tudtam meg, hogy itt
dolgozol, már egy hete." Laci volt a jövevény.
Hellyel kínáltam,-- vagy inkább körülnézel a könyvek között? kérdeztem.
Dehogy! -és leült. Nehezen indult a beszélgetés,talán csupa véletlen, amíg ő ott volt, senki sem jött
a könyvtárba.
Már egy órája csevegtünk minden ostobaságot, s közben pedig közelebbről is megismerkedtünk.
Megtudtam, hogy almérnök az egyik gyárnál, és hogy ebben az évben végzett,-meg, hogy "jövevény"-tehát nem idevalósi. Fogalmam nincs , hogy honnan szedte fel ilyen hirtelen Delin ?
de hát ez jellemző is rá. Én mondtam is neki, ha nem mész kutatónak, vagy kémnek, pályatévesztett
leszel.
Nem is ment ő egyiknek sem, azonban a munkahelyén nagyon is feltalálta magát. Borzasztó
jó természete volt, mindenkivel jól érezte magát, s bármilyen körben betudott illeszkedni. Én igaz
egy csöppet lenéztem őt, de mi tagadás néha mégis irigyeltem a jó természetéért.
Egy óra múlva Laci távozni készült,és közben moziba hívott másnap estére. Én meg is ígértem,
hogy elmegyek. Legalább egy kissé újra bekapcsolódom a "zsibongók körébe",ahonnan egy idő óta,
magam sem tudom hogyan,de kisiklottam.
Ezt a délutánt ítéletnapig tartónak véltem . Rövid munkábaállásom óta ezt még soha nem tapasztaltam. Talán a rossz idő okozta. A vihar különben is a borús hangulat hordozója. Anyuka
mondta néha, hogy az erős elektrokosság miatt, viharban mindig fejfájása lesz.Közben méregetni kezdtem magamban: Vajon nem kezd el fájni az én fejem is? De nem, nem éreztem semmi fájdal-
mat. Talán a karom, mint nagymaminak, ..de nem
Nem, csak egyszerűen unok mindent...mindent, a környezetemet, az embereket.....
Most újra magamba roskadtam. Jó ideje, mióta Laci elment, senki sem jött a könyvtárba.
Ó, bárcsak már jönne valaki, valaki...talán egy öreg néni, aki mondjuk egy Jókai könyvet kérne.
Hirtelen felálltam, keresgélni kezdtem a "J" betűnél. Igen itt van Jókai. A kezem önkénytelenül is
a" Névtelen várra" tévedt. Kivettem és olvasni kezdtem.
Közben elállt az eső, s én az ablakhoz léptem. Na lássuk,kisüt a nap? Gyermekkoromban, valamikor
hallottam, ha a nap lenyugvása előtt visszasüt, akkor a következő nap jó idő lesz. Most szinte vágy-
tam, bárcsak visszasütne,csak egy percig, egyetlen percig.
Vártam, számítgattam magamban, még tíz perc, még egy negyed óra, - akkor biztosan kisüt.
De nem sütött ki, előtte vastag, szürke felfők tornyosultak.
Hirtelen én is Napnak képzeltem magam. Vajon mi állhat az én utamban, ami sehogy sem enged nekem szabad teret? Vajon mi az a nehéz szorító kapocs, ami, bár vidám vagyok, mégis lehangol, bússá tesz - s nem engedi hogy boldog, igazi boldog legyek. Pedig mennyire vágyok egy kis boldog-
ságra. Egy piciny kis boldogságra, hogy Zsuzsinak elmondhassam: ezt meg ezt kell tenni - ez a boldogság.
Nyolc óra, bezártam és siettem haza. A járdán kivétel nélkül fiatalok voltak, mind nevettek, vidámak voltak.
Borús gondolataim még itt sem hagytak nyugton. Vajon miért örülnek annyira? Á, biztos fizetést kaptak. Nem baj majd én is kapok,s akkor majd megveszem azt a csinos kis fürdőruhát. Magamban
már számolgattam,egy hét múlva csak kapok...talán...első fizu...
Közben a filmszínház elé értem. Párpercre megálltam és átszaladtam a programot. Holnap valami
lengyel film lesz...mindegy, nem is számít, s indultam tovább.
Egyszerre, magam sem tudom hogyan, de újra diáknak képzeltem magam. Habzsoltam az élvezetet,
hogy kint lehetek, kint a gyűlölt intriből. Istenem! Micsoda életkedvem volt ott.Vajon mi csepegtetett belém annyi örömet? Ó, mennyire vágytam ezt az életet. Mit nem adtam volna akkor, ha egy hétre is
szabadon lélegezhettem volna.
Na tessék, itt a szabadság. Bírsz vele?- feleselt egyik énem a másiknak. Na itt van, most tégy amit akarsz,bármit. A diri, az oszi meg a nevelők távol vannak tőled.
Vagy talán ez az élet, a nagybetűs Élet, a " kapun"túl? Ez? Ó rettenetes, rettenetes..legyőzhetetlen.
Nem , mégsem ez. Hisz, nekünk nem szellemi, s mi több, nem lelki harcról beszéltek,hanem harcról, melyet a megélhetésért vívunk meg.
"Gyerekek, ifjak, a"kapun" túl két ösvény van,- talán én a rosszabbikra álltam?
Nem,ezt mégsem hiszem, miért lennék én rosszabb a másoknál, annál a sok száz fiatalnál, aki
mögött, velem együtt zárult be a suli kapuja (?)
Nagy kérdések,s mind feleletre várnak. Mindre választ kell adjak, én magam.Nem, most már biztos
vagyok,hogy senkivel sem fogom megosztani,mert akkor talán nevetségessé válnék,pedig hiszem,
nagyon is hiszem, hogy halálosan komoly kérdések ezek.
A mozi előcsarnokában csupa fiatal:lányok és fiúk. A lányok színes nyári ruhákban, könnyű muszlin
selyem meg ripsz ruhákban, mint megannyi színes pillangó.Mindenki párosan érkezett.
Az egyik sarokban két lányt pillantottam meg. Erősen tanakodnak, az egyik még hadonászik is.
Megmutatom majd én neki, hogy ki vagyok., hallottam...Pár percig rájuk bámultam, aztán bemen-
tünk .Laci mindvégig udvarias volt hozzám.
Hamar megkezdődött a film. A főhős emlékszem egy velem egykorú lány volt, de valahogy az egy-
kori önmagamhoz hasonlított, nem a mostanihoz, mert vidám volt és és gondtalan. Egy tolvaj figyel-
mével lestem:"Mi az ami boldoggá, gondtalanná teszi?"De sajnos nem tudtam rájönni a titokra.
De hát mi az élet? Titkok és talányok útvesztője? Az ember rá van kárhoztatva, hogy megfejtse a titokzatost? Igen, biztosan így van
Rettentő vágyat éreztem ,hogy mihamarabb megismerjem Laci magánéletét.Vajon ő is kínlódott már az élet nehézségeivel? Vajon ő is vágyik a szép után? Vajon az ő napjai is, csupa kutatás, csupa monoton keresés?
Elhatároztam, hogy majd kedvesebb leszek hozzá, mert nekem ezt meg kell tudjam.Természetesen
úgy, hogy ő ne is sejtse, mert ő, csakis ő kell erőt öntsön belém. Ezt valahogy önkéntelenül így
éreztem.
Egyszer, talán tizedikes lehettem, egy könyvet olvastam, melyben homályosan ugyan,de meg volt
fogalmazva a boldogság szó.."szeretni kell az embereket, a munkát és az életet"
Igen! s én akarom szeretni az élete. Ez azonban egy fiatal lánynak egyszerre sok, de talán nem csak fiatalnak, a nőnek is. Igen ez az! Hiszen ezért hozta a fizikai törvény a házasságot, mert kell valaki akivel az ember együtt küzd az élet rögös útjain.
Már büszke voltam,úgy éreztem, hogy rátalálok a boldogsághoz vezető útra. Csodás...nem, már
nem tévesztem el az ösvényt, a "jóhoz" vezetőre álltam rá.
Ó, ez a félhomály, előttem pereg a film,s ez az isteni felismerés. S az" eszköz" itt mellettem,aki hitem szerint, segít majd arra, hogy boldog legyek.Mert most e pillanatban is, semmi más nem
érdekelt jobban, mint, hogy boldog, igazi boldog legyek.
Már magam előtt láttam Zsuzsit, amint magyarázom neki, látod én most elmondhatom, hogy igazán
boldog vagyok. Na, de addig még van, most úgy képzeltem, hogy a boldogság egy csúcson van,ami én megpillantottam, és feléje igyekszem - fel a magasba, fel hozzá.
Már nem is emlékszem, hogy végződött a film, nem is igen figyeltem rá, hiszen én annál fonto-
sabb dologról álmodoztam, felfedeztem a boldogság ösvényt.
Film után sétálni mentünk a parkba,el egészen a szökőkútig. O milyen csodás volt,de én akkor nem éreztem, nem volt aki azt mondja nekem: Te, ember! mit kutatsz, hisz itt a boldogság! Ez!!
Ne keress boldogabb perceket, hiszen fiatal vagy, előtted az alkotás, a munka, az egész élet. Most
vagy boldog, most vagy fiatal,életerős,friss. Légy jó kedvű.
De én akkor ezt nem éreztem. Magam sem tudom miért, de nem éreztem. Laci megfogta a kezem.
Micsoda elragadó este. Ragyog minden, süt a hold. Szép, úgy-e szép Böske? Rábólintottam: szép...
Hazaindultunk. Én nem tudom miért, de az estéket,imádom, valami földöntúli szépséget áraszt a
földre a homály. A hold, a csillagmilliárd, a csend, mintha megáldaná a földet. Csodálatos az esti séta, hiszen az "est" az embert is szentté, bűvössé varázsolja. A kezünket kinyújtsuk, megakarjuk fogni a szürkületet, úgy érezzük, csak bele kell kapaszkodni, s a redő lehull a szemünk előtt. Na,
de nem így van ez. Egy sűrű sötét fátyol a sötétség, ami azért is csodálatos, bár benne járunk,mégsem
szakad el, nem soha sem rongyos az este.
Hát nem csodálatos! Valahogy az emberi szívek is ilyenek ilyenek, mint az este. Két fiatal szív
ha egymásra talál, nem szabad szét váljon, tartóssá kell edződjék mint az est, bárki is átmegy rajta nem szabad ott ragadjon.Igen így van ez Böske....
Langyos nyári szellő zilálta hajamat. Valahogyan most azt éreztem, ebben a pillanatban, mintha a
régi énem vissza szált volna hozzám. Diákos bohémságnak láttam egyszerre mindent. Nem, nem vagyok még felnőtt. Kislány vagyok,s akkor, akkor nem terhel felelősség az élettel szemben, s talán akkor megtalálok mindent, amire vágytam.
Haza érkeztünk. Mellettünk közel a járdához autók siklottak el, suhantak,s egy pillanatra mindent mozgónak véltem. Talán mi is mozgunk, sodor valami, talán az est(?) Hívogat, el messze oda, ahonnan a homály indul. .A fejem zúgott,s mellettem közel éreztem Laci bársonyos hangját, de a szavakat nem észleltem.
Az órámra pillantottam, tíz múlt. Jaj de késő van! Szervusz.
Szervusz, majd holnap felugrom, hozzád a könyvtárba. Pá!
Anyáék még nem voltak lefeküdve-olvastak.
Beléptem. Csókolom!
Úgy tűnik valamiért haragosak.
Mi történt? _kérdezem.
Mondja anyám magából kikelve, hogy Öcsi most érkezik haza,tudtom nélkül moziban volt.
Moziban? kérdezem elcsodálkozva, nem láttam. Te nem láttad őt,de ő látott téged. Te nem látod,
hogy rögtön haza parancsolnád.
Egy kis büszkeség fogott el, lám mégis nagynak tekintenek.
Öcsit persze alaposan megpaskolták és egy hét szobafogságot kapott. Szegénykét megsajnáltam, a
hét vége felé beengedtem hozzám a könyvtárba.
Borzasztóan el volt ragadtatva. Nagyoskododott. A gyerekeknek nem engedte, hogy könyvet kere-
senek. Majd én, ti összehányjátok.
" Na mit parancsoltok?" -kérdezte amolyan kereskedőies hangnemben.
Másnap a könyvtárban Zsuzsi keresett fel. Szabad délelőttös volt és felugrott hozzám.
Na, ajánlj már valami jó klassz könyvet-dobta oda nekem.
Tessék, keress.
Na fene, kitűnő dolgod van. Mit nem adnék , ha én is bár egy napig lennék így egymagam, mint te.
De az öreg(a főnökét hívta így) az mindég az ember sarkában ólálkodik. És micsoda hangja van.,
Böske te azt ha hallanád, esküszöm fél nap után faképnél hagynád.
De hát mihez kezdjek? Így kell megelégedni,így és ezzel, ami megadatik. Ezt az utolsó szót rend-
kívül nyomatékosan mondta. Zsuzsi szeretett nagyoskodni, beszédében be-be lopott egy-egy bohém
szót, ami olyan játékossá tette az egész lényét.
Sejtettem már, hogy miért, jött, érdeklődni akart a Laci és köztem alakuló kapcsolatról.
Tudod szívem, lelkendezett, pár nappal ezelőtt bejött az irodába, mivel egy vállalatnál dolgoznak,
(szerencséje volt, mert a főnök éppen el volt utazva). Na és érdeklődni kezdett rólad, s kérdezte,hol
dolgozol.
Mondd, Böske kérlek, de őszintén tetszik neked?
Micsoda badarságokat kérdezel,honnét tudnám ilyen rövid ismerkedés után.
Dehogy nem! Akit igazán kedvelünk,vagy különösen megragadja figyelmünket, azt már az első
pillanatban felfedezzük.
Aztán hamar másra terelődött a beszélgetés, amint látta, hogy nem igen csipem a témát. Á, majd
elfeledtem, jön magyarból egy együttes, azt hiszem a jövő héten lesz az előadásuk. Pompás lesz,
nem gondolod?
Az, hagytam rá, pedig első pillanatban nem láttam benne semmi pompásat, pedig imádtam én is
a slágereket, a könnyű zenét.
Hát persze, előre honnan is tudnám, hogy pompás-e vagy nem. A zenét előre látni, érezni kell, s aztán véleményt mondani róla. Hiszen Zsuzsi is előre csak az esti csatangolás örömét látja benne, semmi mást.
Közben az idő szaladt, Zsuzsi is elviharzott, hiszen őt is várja a munka. Azzal váltunk el,hogy a hétvégén strandra megyünk, hiszen gyönyörű az idő, s remélhetőleg így is marad.
Miután elment, Zsuzsi, én is bezártam és rendezgetni kezdtem a könyveket a polcokon, közben
elhatároztam, hogy valami komolyabb könyvet fogok olvasni. Mit használnak nekem, azok az idili-
kus könyvek, amik eddig lekötöttek. Igen így is lesz Marxtól a Tőkét fogom kiolvasni (ha sikerül)???
Micsoda gondolkodásmód, minden erőmet rá kell hangoljam, hogy leszoktassam magam az ábrán-
dozésról. Reális életet kell éljek s kell, hogy a valót meg tudjam különböztetni az álomtól.
Micsoda pofát vág majd Zsuzsi, amikor meglát a "Tőkével" a kezemben. Na tessék, még filozófus
lesz belőled. De sebaj,- nem törődöm senki véleményével.
Igaz, ha majd előhozza Zsuzsi a filó órákat. Mennyit kuncogtunk a pad alatt, s amikor valami olvasmányra hívta fel a figyelmünket a tanár, akkor a szó szoros értelmében a szemében nevettünk.
Ha most meglátna engem a tanárom, a Tőkével a kezemben, egyszerre hebegőssé változna.
De nem csodálatos?-- hiszen azóta, ahogy kikerültünk a suli padjaiból, bár alig két hónapja, mégis
teljesen megválltoztam. A mai magam nem tudom összehasonlítani a diákkori önmagammal.
Csodálom én is, csodáltam akkor is és ma is, de sehogy sem értem a válltozást.
Még aznap délután belekezdten az olvasásban. Nehéz volt és unalmas, de valami mágis ösztönzött.
Olvasd, mert reális emberré akarsz vállni, vissza akarsz jönni, az álomvilágból, az álmok és ábrándok
világából. Tesék, itt a alkalom!
Elolvastam, aránylag rövid idő alatt, és szerintem volt is hatása, de csakhamar véget ért az élmény
és szinte észrevétlenül sülyedtem vissza egykori, de érettségi utáni önmagamban.
Akkoriban minden rendezvényen ott volta,hiszen fiatal voltam kellett is a szórakozás. A hangver-
senyen is voltam.Emlékszem előtte való este Laci benézett hozzám a könyvtárba. Már az első pilla-
natban láttam az arcáról, hogy mondani akar valamit, de valamiért halogatta és csupa üres frázisokat dumált.
Közben a záróra is elérkezett. Ott álltunk az ablaknál és figyeltük a járókelőket.Gyönyörű nyárutói
délután volt- naplenyúgta.
Emlékszem, mert egy percre újra élénké változott előttem minden, az emberek, az autók, mind mind valami furcsa egymásutánban kavarogtak előttem.Eszemben ötlött, hogy jön az este-amit Laci
amint mondta, annyira imád. Hallgattunk mindketten, az utcát bámultuk a tarka sokaságot. Fentről
nézve mint megannyi mozgó, színes sávnak tűnt minden.
Ott igazán az élet lüktetett, mindig is ilyennek képzeltem el az életet, ilyennek, mint amit magam előtt látok. Mindenki szalad, törtet,akar, tesz , alkot- és, de igen van egy magánélet is. Azt sajnos
mindenki önmaga szemléli, más senki de senki nem láthatja kívülről...de így van ez jól.
Már jó ideje álltunk ott szemlélve e koraesti nyüzsgő kavalkádot,amikor végre Laci megszólalt.
Pompás itt dolgozni Böske, az ember ha itt kitekint az ablakon, tán nem is vágyik moziba menni, hi-
szen előtted lüktet egy egész városi élet. A való, a reális-nem a kitalált, a mese.
Igaz én is ezen gondolkodtam, jó ha az ember a valóságos életet kedveli, mint a mesét.
Igen, de milyen is az ember, mindenben csak a földöntúlit keresi...de valahol érthető is legalább ki
zökken a hétköznapokból.
Igazis, azért ugrottam be hozzád, jössz a hangversenyre? Micsoda istenien vezette be a mondókáját,
pedig előre is éreztem, hogy ezt fogja mondani.
Hát! tudod...Igen,hiszen imádom a zenét, tettem hozzá.
Jó, nagyon örülök, mondta. Különben a jegyeket már megvettem.
Rámeredtem. Nem, igazán nem kellett volna, hiszen én is dolgozom.Tudom, de , így nekem jobban esik.
Érted mindent....de tovább nem folyatta, csak rám nézett és megfogta a kezem. De én értettem, hogy mit akart mondani. Hirtelen melegség futott át rajtam, s most először éreztem, hogy vonzódik
hozzám.
Azon az estén anyámék névnapra voltak hivatalosak, mi maradtunk otthon Öcsivel, de ő hamar elaludt és én sokáig gondolkodtam.
Hasonlít rám,- gondoltam,hiszen szereti az esti nyüzsgést,ahol pezsdül az élet, a félhomályt...Egy
kissé lírikus, megítélésem szerint, hiszen micsoda frázisokat ad elő egyes dolgokról.
Vajon a realitásnak, vagy a lírainak a híve? Vagy talán mindkettőt szereti. Amikor gondolkodik
homlokát kissé összevonja, dús, fekete, hullámos hajfürtjei alól mintha az érettség sugározna.
Ilyenkor szinte várni vajon lírait mond, vagy valót?
Vajon ő már megtalálta az igazi boldogságot? És vajon vannak neki is kételyei,mint nekem?
Szerettem volna ezen az éjszakán mindent megtudni,s egyben magam se tudom miért, de vártam a reggelt,talán hogy mehessünk már a koncertre. Reggel, de van még a nyolcórai munka is.
Sebaj, az majd hamar eltelik, hiszen ott nem kell tétlenkedni, mint itt az ágyban. Nappal az ember
dolgozik, s akkor repül az idő.
Eszembe jutott, hogy Zsuzsinak azt ígértem, hogy ha arra döntök, hogy megyek akkor felhívom,
de most már késő, majd holnap.
FOLYTATÁS 2019-ben be is fejezem,az biztos,.... piszkozatban kész, csak be kell gépelni.
